A Kalám kozmológiai istenérv

A kalam egy arab szó, amely a középkori iszlám teológiából származik, ezt a kifejezést gyakran használják az Iszlám szent könyvére, a Koránra is. Beszédet, szót jelent.

Amikor az Iszlám elterjedt Észak-Afrikában, magába szívta az ottani keresztény és görög gondolkozást, és az általuk használt istenérveket elkezdték továbbfejleszteni. A Kalam érv egészen a 12. századig, az egyik legnagyobb hatású muszlim teológusig, al-Ghazali-ig eredeztethető. Őt rendkívül zavarta, hogy korának muszlim teológusait nagyon befolyásolta az ókori görög filozófia. Olyannyira, hogy tagadták, hogy Isten teremtette az univerzumot. Ehelyett azt a görög nézetet vallották, hogy az univerzum “öröktől fogva folyik kifelé Istenből”, tehát kezdet nélküli és örökkévaló.

Al-Ghazali egy pofonegyszerű érvet dolgozott ki:

Az érv bemutatása

Ez egy teljesen zárt érvelés. Ez azt jelenti, hogy ha elfogadjuk a premisszákat, akkor a konklúzió logikusan és elkerülhetetlenül következik belőlük.

Al-Ghazali két filozófiai érvet hozott arra, hogy az univerzum létezésének miért kell, hogy legyen kezdete. Akkor még nem is sejtette, hogy később ezt a filozófiai igazolást tudományosan is megerősítik majd. De ne szaladjunk előre, kezdjük az első premisszával!

Ami elkezd létezni, annak oka van.

William Lane Craig azt mondta, hogy amikor kidolgozta az elméletet, eszébe nem jutott volna, hogy az első premisszát fogják tagadni. Meglepődött, amikor az ateisták amellett kezdtek el érvelni, hogy az első premissza sem igaz!

Az első premissza lényegében tagadhatatlan, hiszen ha ezt tagadnánk, azzal azt is állítanánk, hogy ok nélkül létrejöhet valami a semmiből. Ezt a premisszát minden megerősíti, amit körülöttünk látunk: én azért vagyok itt, mert bejöttem az ajtón; azért jöttem be az ajtón, mert feljöttem a lépcsőn; és a többi. A biliárdgolyó azért megy be a lyukba, mert nekimegy egy másik golyó. Ezzel szemben még sohasem tapasztaltuk, hogy a semmiből, ok nélkül létrejött volna valami.

A közösségi médiában, bulvárlapokban, népszerű nem-szakmai folyóiratokban gyakran olvashatunk ilyen főcímeket: “A tudósok rájöttek, hogyan jöhetett létre a semmiből az univerzum.”, vagy “A semmiből is lehet valami.” Amikor jobban a cikk mögé nézünk, látjuk, hogy korántsem erről van szó. Mutatok rá egy példát. Lawrence Krauss, az ateista fizikus írt egy könyvet The Universe From Nothing, Univerzum a semmiből címmel. Ebben arról ír, hogy az univerzum hogyan jöhetett létre a semmiből.

A gond: amiről Krauss beszél, az nem semmi. A könyvében azt írja: “A kvantummechanika elárulta nekünk, hogy a semmi nagyon instabil.” Hétköznapi emberként amikor megkérdezzük a párunkat: “Mit ebédeltél?”, és erre azt mondja: “Semmit”, általában nem szoktuk megkérdezni, hogy “És hogy ízlett? Nem volt túlfőtt? Vagy ellenkezőleg, nyers volt?” Igen, jól érezzük, Krauss lényegében újradefiniálta a semmi fogalmát. A semmi ugyanis nem rendelkezik tulajdonságokkal. Krauss itt a vákuumról beszél, ami számunkra egy üres térnek tűnik, de tele van fluktuáló energiával – arról már nem is beszélve, hogy létezik tér és idő, amiben ezek a fluktuációk megtörténnek.

Ha mégis azt állítjuk, hogy a semmiből is előugorhat valami, akkor megmagyarázhatatlan, hogy miért nem ugrik elő bármi és eminden a semmiből. Miért nincs bennünk az a félelem, hogy a semmiből előugrik egy ló a terem közepén? Miért nem félünk attól, hogy az otthon üresen hagyott lakást egy semmiből előugrott betörő fosztogatja éppen? Mi teszi a “semmit” annyira diszrkiminatívvá, hogy csak teljes univerzumok ugranak elő belőle?

Azt állítani tehát, hogy az univerzum a semmiből jött létre, rosszabb mint a varázslat. Egy bűvészmutatvány esetén, amikor kihúzzák a nyulat a kalapból, legalább egy kalapról és a bűvészről beszélhetünk.

Az ateista fél mondhatja: “Ez érvényes minden egyes dologra az univerzumban, de nem érvényes magára az univerzumra.” Alapvető érvelési hiba azonban önkényesen azt mondani, amikor elérkezünk a vizsgálatunk tárgyához, hogy ezt már nem kell megmagyarázni. Arról már nem is beszélve, hogy akkor megmagyarázhatatlan, hogy miért kutatja ennyi asztrofizikus, hogy mi az univerzum oka? Lényegében a teljes kozmológiai tudományt nulláznánk le ezzel a kijelentéssel.

Azt hiszem, beláthatjuk, hogy az első premissza igazabb, mint az ellenkezője. Menjünk tehát tovább a második premisszára.

A világegyetem elkezdett létezni

William Lane Craig alapján először két filozófiai érvet, majd pedig két természettudományos érvet hozok, amelyek alapján megállapíthatjuk, hogy a legvalószínűbb: a világegyetem létezésének volt kezdete.

1. Nem létezhet aktuális végtelen a valóságban

Az első filozófiai érv arra épül, hogy lehetetlen, hogy aktuálisan végtelen számú dolog létezzen a valóságban. Al-Ghazali abból indult ki, hogy ha az univerzumnak nem volt kezdete, akkor a mai napig összesen végtelen számú múltbeli esemény volt a történelem folyamán. Az események folyamata csak megy-megy vissza a múltba, kezdet nélkül. Craig tehát al-Ghazali alapján azt állítja, hogy aktuálisan végtelen számú dolog nem létezhet, mert az abszurditásokhoz vezetne a valóságban.

Ahhoz, hogy értsük az érvet, különbséget kell tennünk potenciális végtelen és aktuálisan végtelen között. A potenciálisan végtelen lényegében egy határt jelöl, ami felé egy bizonyos számsorozat tart. Például ha elkezdek számolni: 1,2,3,4…, akkor ez a számsorozat – a természetes számok sorozata – a végtelen felé fog tartani. Ugyanígy, ha egy számot elfelezek, majd ismét elfelezek, ez a sorozat a nullához mint határhoz fog tartani, de sohasem fogja elérni, hiszen nem tudok végtelennel osztani. A potenciális végtelen tehát ezt jelenti, az érv szempontjából ezzel nincs semmi probléma, hiszen ez nem egy konkrét szám. Az aktuálisan végtelen azonban egy szám: a természetes számok halmazában aktuálisan végtelen számú elem található. Ezt aleffel jelöljük, és egy konkrét számot, az aktuálisan végtelent jelöli.

Ezt a “végtelent” sehol nem találhatjuk meg a valóságban. Nem létezhet a természetben. A végtelennek legfeljebb a gondolatainkban marad szerepe.

Hogyan lehet megmutatni, hogy miért nem lehetséges? Úgy, hogy bemutatjuk, milyen abszurd helyzeteket eredményezne, ha létezne aktuálisan végtelen számú szék, ember, perc, a valóságban. Ezeket legegyszerűbb egy gondolatkísérlettel szemléltetni.

David Hilbert, a 20. század talán legnagyobb matematikusa meghív minket egy képzeletbeli látogatásra. Képzeljünk el egy hotelt, ahol 100 szoba van, és mindegyik tele van. Ha megérkezik egy új vendég, sajnos el kell küldeni, hiszen már teltház van. Hilbert ezután azt mondja, képzeljünk el egy hotelt, ahol végtelen számú szoba van, továbbra is teltház. Azaz minden szobában egy hús-vér ember ül. Megérkezik egy új vendég, és megkérdezi, hogy van-e szabad szoba. A recepciós azt mondja, “Persze!”, és az 1-es szobában lévő vendéget áthelyezi a 2-es szobába, (…). Tehát az újonnan jött vendég kényelmesen elhelyezkedett, pedig amikor megérkezett, minden szoba tele volt.

Hilbert azt mondja, hogy vigyük még egy kicsit tovább a példát. Képzeljük el, hogy a teltházas hotel előtt végtelenül sok vendég próbál bejelentkezni. A recepciós azt mondja: “Semmi gond!” Majd áthelyezi az 1-es szobában lévő vendéget a 2-es szobába, a 2-es szobában lévőt a 4-es szobába, a 3-ast a 6-osba, és így tovább. Mivel kettővel való szorzás után a kapott eredmény mindig páros, így az összes páratlan szoba felszabadult, így kényelmesen el tudja helyezni a végtelenül sok új vendéget a teltházas hotelbe. Viszont hiába érkezett végtelenül sok vendég: pontosan ugyanannyi vendég van most, mint amennyi volt.

A vendégek azonban úgy döntenek: elkezdenek kijelentkezni. Minden páratlan szobában található vendég egyszerre kijelentkezik, így végtelenül sok vendég távozik a hotelből. A recepciós tehát megkéri az előbb átköltöztetett vendégeket, hogy költözzenek vissza az eredeti szobájukba. Így távozott végtelenül sok vendég, de pontosan ugyanannyian vannak, mint amennyien korábban. Végtelen mínusz végtelen = végtelennel. Másnap viszont az 5-ös szobaszám felett minden vendég kicsekkol a hotelből. Ugyanúgy végtelen sok vendég távozott, most viszont már csak öten maradtak a hotelben! A matematikában nem véletlenül tiltják a végtelenből végtelen kivonását a matematikában. Egyenlő mennyiségeket vonsz ki egymásból, és egymásnak ellentmondó eredményeket kapsz.

Ha a matematikus ilyen műveletet végez, legfeljebb rácsapunk a kezére. Ha viszont létezne a Hilbert-hotel, nem tudnád megakadályozni, hogy a hús-vér vendégek elkezdjenek kicsekkolni. Innen láthatjuk, hogy a hotel abszurd, nem létezhet.

Az első érv alapján beláthatjuk, hogy az univerzum nem lehet végtelen a múltban, hiszen az egy aktuálisan végtelen számú eseményt jelentene, ami nem létezhet a valóságban. Menjünk tovább a második filozófiai érvre.

2. Nem állíthatunk össze egy aktuálisan végtelen halmazt elemek egymás utáni összeadásával

Ez az érv teljesen független az elsőtől. Most nem tagadjuk, hogy létezhet aktuálisan végtelen számú dolog a valóságban. Csak annyit állítunk, hogy soha nem érhetjük el az aktuálisan végtelen számú elemet úgy, hogy egyesével egymáshoz adunk számokat.

Azt mindnyájan tudjuk, hogy nem számolhatunk el végtelenig. Általános iskola első osztályban versenyeztünk is pár barátommal, hogy ki tud olyan számot mondani, aminél a másik nem tud nagyobbat. Igen hamar rájöttünk, hogy ez egy unalmas játék: mindig elég egyet hozzáadni a számhoz, és máris nagyobbnál járunk.

Ha az univerzum végtelen a múltban, az viszont egymás utáni események sorozata. Képzeljük el egy sorozat dominóként a múltbeli eseményeket, amelynek legutolsó darabja ma dől el. Ez a sorozat nem lehet aktuálisan végtelen, mert úgy sosem jutnánk el a mai, utolsó dominóig.

Képzeljünk el valakit, aki odaáll hozzánk és azt mondja: -4, -3, -2, -1, 0. Huhú! Végeztem, egészen mínusz végtelentől idáig számoltam.

Miért nem végzett tegnap? Vagy tegnapelőtt? Hiszen pontosan ugyanannyi idő telt volna el. Valójában egyetlen nap sincs a múltban, egészen a végtelen múltig, amikor befejezhette volna a számolást, hiszen mindig pontosan ugyanannyi nap volt előttünk. Viszont itt vagyunk! Tehát nem indulhatott mínusz végtelenről a számolás, a múltbeli események sorozatának végesnek kellett lennie. Az univerzumnak kellett, hogy legyen kezdete.

Az érv néhány kritikusa úgy reagált, hogy azt mondták: “Bármeddig is megyünk vissza a múltba, az mindig egy véges távolság, tehát bejárható. Így lehet az univerzum végtelen a múltban.” Ez az ellenérv elköveti az összetételi hibát (fallacy of composition). Azt feltételezi, hogy mivel egy tulajdonság egy nagyobb egész minden részére igaz, így az egészre is igaz lesz. Ahhoz hasonló ez az érv, hogy “Mivel az elefánt minden kis darabja könnyű, így az elefánt is könnyű.” Az érv azonban nem arról szól, hogy a végtelen egyes véges részeiről hogyan juthatunk el máig, hanem hogy a végtelenből hogyan juthatunk el.

Az első két filozófiai érv alapján tehát jó alapunk van azt gondolni, hogy az univerzum nem volt végtelen a múltban, hanem elkezdett létezni.

Mivel a középkorban az embereknek nem volt tudományos bizonyítékaik, így csak a filozófiai érvekre támaszkodtak (amint, mint láttuk, önmagukban is erősek). Azonban a 20. században két meglepő felfedezés erős bizonyítékokat hozott fel amellett, hogy az univerzum nem volt végtelen a múltban, hanem volt egy kezdeti pontja.

3. Az univerzum tágulásából fakadó érv

A történelem folyamán az emberek azt feltételezték, hogy az univerzum maga változatlan. Természetesen a dolgok az univerzumon belül változnak, de a világegyetem csak úgy ott van. Ez volt Albert Einstein elképzelése is, amikor megalkotta az általános relativitáselméletét.

Egy statikus univerzumból indult ki, viszont 1917-ben feltűnt neki, hogy valami gond van. Az egyenlete egy olyan univerzumot mutatott be, amely vagy éppen “felrobban”, vagy visszaomlik saját magába. Ezért Einstein módosította az elméletét egy változóval, amely lehetővé tette, hogy az univerzum továbbra is statikus maradjon.

Az eredmény: egy borotvaélen táncoló univerzum, ami már önmagában attól összeomlana vagy kitágulna, ha valamennyi anyag átkerülne az egyik feléből a másikba. Az 1920-as években az orosz Alexander Friedman és a belga Georges Lemaître kidolgozott egy modellt Einstein alapján, amivel megjósolta egy táguló univerzum létét. 1929-ben Edwin Hubble empirikusan is igazolta ezt, amikor felfedezte a galaxisok vöröseltolódását (azaz a távolról érkező fény forrása folyamatosan távolodik tőlünk).

A Friedman-Lemaitre-modell alapján tehát kiderült, hogy az univerzum tágul. Valójában nem a galaxisok, bolygók és csillagok távolodnak egymástól, hanem a közöttük lévő tér tágul. Képzelj el egy lufit, amelyre gombokat ragasztunk. Ahogyan felfújjuk, a gombok egy helyben maradnak, de a közöttük lévő távolság növekszik.

Ha ezt a filmet elkezdjük visszafelé forgatni, akkor a pontok közötti távolság egyre csökken és csökken, egészen nulláig. Ezt a pontot nevezzük szingularitásnak. Ez az a pillanat, amikor elkezdett létezni az univerzum.

A Friedmann-Lemaitre-modell, más néven Standard Modell lett az Ősrobbanás, vagy a Nagy Bumm Elmélete. Az ősrobbanás név megtévesztő, hiszen nem egy üres teret kell elképzelnünk, ahol felrobbant az anyag. A teljes tér, az idő, a fizikai törvények ebben a pillanatban jöttek létre. Tehát nincs értelme arról beszélni, hogy mi volt a nagy bumm “előtt”, mivel maga az idő is ekkor jött létre.

A fizikus John Barrow és Frank Tipler hangsúlyozza: “Ebben a szingularitásban maga a tér és az idő jött létre; szó szerint semmi nem létezett a szingularitás előtt. Ha az univerzum ebből a szingularitásból származik, akkor valóban ex nihilo teremtésről beszélünk.” (Fontos, hogy Barrow és Tipler a teremtés szót nem vallási értelemben érti, hanem szakszóként, az univerzum létrejöttére vonatkozik.) 

Ha ez a helyzet, akkor fel kell tennünk a kérdést: miért jött létre az univerzum?
Sir Arthur Eddington szerint “az univerzum kezdete leküzdhetetlen nehézséget jelent, hacsak meg nem egyezünk, hogy természetfeletti eseményként tekintünk rá”.

Láthatjuk tehát, hogy ezek a bizonyítékok igen komoly kihívást intéznek azok felé, akik az öröktől létező univerzum mellett érvelnek. A 20. században (egészen a mai napig) sok száz, ha nem több ezer, különböző modell született, amellyel el lehetne kerülni, hogy a tágulú univerzumnak legyen kezdete. Ezek sorozatosan elbuktak. A hozzám hasonló laikusok számára hibásan úgy tűnhet ez a sok bukás, hogy “itt nincs konszenzus, szinte semmit sem tudunk a kozmosz keletkezéséről”. Valójában éppen ellenkezőleg: a Standard Modellt minden egyes elbukott próbálkozás hitelesíti. Kimondhatjuk, hogy nincs más olyan modell, amelynek előrejelzései ennyire igazolva lennének, amelyik ennyi megerősítést nyert volna az őt cáfolni próbáló elméletek után, amely annyira illeszkedett volna az empirikus adatokhoz, vagy annyira koherens lenne filozófiai szempontból, mint a Nagy Bumm Modell.

2003-ban újabb vízválasztóhoz értünk: ismert kozmológusok, Arvind Borde, Alan Guth, és Alexander Vilenkin bizonyították, hogy az olyan univerzum, mely folyamatosan tágul, mindenképp kell rendelkezzen egy kezdeti ponttal. Ahogy Vilenkin mondta: „A kozmológusok többé nem bújhatnak a végtelen idejű univerzum lehetősége mögé. Nincs menekvés, szembe kell nézzenek a kozmikus kezdet lehetőségével.”

Milyen próbálkozások voltak arra, hogy elkerüljék az univerzum keletkezését?

Állandó állapotú elmélet (Steady State Theory)

Az elmélet legismertebb képviselője Fred Hoyle, akitől a “Nagy Bumm Elmélet” gúnynév származik. Ez az elmélet szerint az univerzum tágul, de közben a “résekben” új anyag is jön létre ex nihilo, tehát az univerzum sűrűsége nem változik. Azon kívül, hogy semmi empirikus alátámasztás nem volt a modellhez, két komoly bizonyíték miatt lényegében elvetették:

A) Az 1970-es években felfedezték a kozmikus háttérsugárzást, ami az univerzum egy korai, nagyon sűrű és nagyon forró állapotára utal.
B) Nem tudta megmagyarázni, hogy az univerzumban miért vannak túlsúlyban a könnyű elemek (hidrogén, hélium), míg a Standard Modell jó magyarázatot adott rá.

Oszcilláló modellek

Nagyrészt orosz tudósok által kidolgozott modellek, amellyel el akarták kerülni az univerzum kezdetét. A lényeg, hogy az univerzum tágul, majd ismét összehúzódik. Miután elér egy bizonyos sűrűséget, elkezdi taszítani egymást és ismét kitágul. Mint egy rugó, folyamatosan oszcillál. Az elmélet végét az 1970-es években Stephen Hawking és Roger Penrose által kidolgozott tétel jelentette, amely szerint elkerülhetetlen a szingularitás. Az 1990-es évek végén pedig kiderült, hogy az univerzum tágulása nemhogy lassulna, hanem gyorsul! Valószínűleg soha nem fog megállni.

Vákuum-fluktuációs modellek

Az 1973-ban Edward Tryon által bemutatott elmélet lényege a következő: Létezik egy nagy anyauniverzum, amelyben ősvákuum van. Ebben nincs anyag, csak energia, amely fluktuál.
https://d262ilb51hltx0.cloudfront.net/max/1024/1*Yr4wE4q4x2BQ8DtbhqcuQw.gif

Ebben a hatalmas anyauniverzumban a vákuumenergia egy fázisátmenet során átalakult anyaggá, ez lett az univerzumunk. Ilyen átmenetet a kvantummechanika egyébként megenged. Tehát az univerzumunk keletkezése nem egy abszolút kezdőpont, hanem egy változás az ok nélkül, örökké létező nagy Univerzumban.

Ezek a modellek nem élték túl az 1980-as éveket. Egyrészt rengeteg elméleti problémával néztek szembe. Másrészt: ha a teljes nagy univerzumban pozitív pozitív valószínűséggel történnek hasonló fluktuációk, akkor végtelen múlttal számolva mára már minden egyes pontban ilyen univerzumok lennének, amelyek összeolvadnának és egy végtelen öreg univerzumot látnánk magunk körül, nem egy viszonylag fiatalt, mint amilyet most látunk.

Kaotikus infláció modell (Chaotic Inflationary Model)

Az orosz kozmológus, Andrei Linde által kidolgozott elmélet lényege a következő: létezik egy ősuniverzum, amely tágul, és ahogyan elér egy bizonyos méretet, belőle újabb rész kezd el tágulni. Tehát az örökkévalóságig tágul. A mi univerzumunk tehát csak egy kis buborék egy szélesebb, örökkévaló multiverzumban. Ahogy azonban a Borde-Guth-Vilenkin-tételnél láthatjuk, minden táguló univerzum (maga a multiverzum is!) véges kell, hogy legyen a múltban. Tehát az inflációs modellek, csakúgy mint az elődeik, kudarcot vallottak. Nem tudják elkerülni a Standard Modell által megjósolt abszolút kezdetet.

Kvantum gravitációs modellek

A Nagy Bumm modell egészen jól megjósolja, hogy mi történt az univerzum keletkezésének első pillanatáig, pontosabban a Planck-időig. Ez kb. 10^(-44) másodperc. Ennél rövidebb időt fizikailag nem tudunk értelmezni, nincs értelme az univerzum két állapotát összehasonlítani ennél rövidebb idő alatt. Nem tudjuk, hogy milyen fizika volt érvényes az első pillanatban. James Hartle és Stephen Hawking kidolgozott egy matematikai modellt az univerzum eme kezdeti időpontjára.

Ebben a modellben, amelyben az időt átváltják imaginárius vagy képzetes időre. Az időből így egy negyedik térdimenzió lesz. Ebben az esetben a téridőt lekerekítik, így – bár a múlt továbbra is véges – nincs kezdeti pont.

Attól azonban, hogy nincs kezdeti pont (mint ahogy az északi sarkon sincs értelme azt kérdezni, hogy merre van észak), még nem végtelen a múltban, hiszen csak véges számú időpillanat telt el.

Húrelméletek

Számos rendkívül spekulatív modell született, köztük Paul Steinhardt ciklikus ekpirotikus modellje. Azon túl, hogy ezek a modellek számos problémával küzdenek, a korábban említett Borde-Guth-Vilenkin-tétel a többdimenziós elméletekre is vonatkozik. Tehát ha egy 5 dimenziós rendszer a létezése során átlagosan tágul, akkor véges kell, hogy legyen a múltban.

Ebben a gyorstalpalóban talán bepillantást nyerhetünk abba, hogy az előző 100 évben bemutatott több száz alternatív elmélet ellenére a Nagy Bumm modell továbbra is a legjobb magyarázat a kísérleti adatokra, és a leginkább konzisztens elmélet mind tudományosan, mind filozófiailag.

4. Az Univerzum termodinamikai tulajdonságai

Ha ez nem volna elég, az univerzum kezdetének van egy második tudományos megerősítése is. Nevezetesen, a termodinamika bizonyítékai. A termodinamika 2. főtétele szerint egy zárt rendszerben a folyamatok mindig egyensúlyi állapot felé haladnak. Ennek köszönhető az, hogy a levegőben található molekulák nem állnak össze a szoba egyik részébe, hanem egyenletesen eloszlanak.

Az ateista nézet szerint az univerzum egy hatalmas zárt rendszer, minden fizikai valóság ott van, és semmi sincs azon kívül. A 19. században a tudósok rájöttek: egy bizonyos idő elteltével az univerzum is el fogja érni ezt az egyensúlyi állapotot, és “hőhalált” hal. Az univerzumban található összes részecske szét fog terjedni és kitölti a teret: nem lesznek csillagok, bolygók, stb. Ez azonban felvet egy újabb kérdést: ha az univerzum örökké létezett, akkor miért nincs már a hőhalál állapotában?

A 19. századi német fizikus, Ludwig Boltzmann egy vakmerő elmélettel állt elő: az univerzum már most is ebben az egyensúlyi állapotban van! De: idővel fluktuációk következnek be az energiaszintben itt és ott az univerzumban. Leegyszerűsítve: az egyik részecske a másiknak ütközik, utána a harmadiknak, utána a negyediknek, stb. Boltzmann azokat a helyeket, ahol ez az egyensúlytalanság megtörténik, “világoknak” nevezte. Tehát nem kell meglepődnünk, hogy a világunk ebben a nagyon valószínűtlen állapotban van, hiszen rengeteg világból végtelen sok idő alatt kialakult a miénk.

A probléma Boltzmann elméletével, hogy nagyságrendekkel nagyobb esély van arra, hogy az univerzumunknál kisebb egyenlőtlenséget lássunk.

Tehát nem ezt az univerzumot kellene látnunk, hanem mondjuk a naprendszerünket. Vagy csak ezt a szobát. Vagy egyetlen agyat, ami éppen azt hallucinálja, hogy ebben a szobában ül, és előadást tart. Ha tehát elfogadjuk Boltzmann hipotézisét, akkor agyak vagyunk, amelyek csak hallucinálják a körülöttük lévő világot. Ezt viszont senki nem gondolhatja komolyan, így Boltzmann elméletét mindenki elvetette a tudományos közösségben, és a most megfigyelt világot annak tudták be, hogy egy viszonylag fiatal univerzumban élünk. (Érthető-e a Boltzmann-agyak problémája?)

Az univerzum tehát folyamatosan a rendezetlenség állapotába, a magasabb entrópia felé halad: 10^30 év múlva már csak halott csillagokból, fekete lyukakból és hidrogénből áll majd a teljes univerzum. Ha viszont az univerzum örökké létezett, miért nem ebben az állapotban vagyunk? Paul Davies szerint azért, mert “Az univerzum nem létezhetett örökké. Tudjuk, hogy véges idővel ezelőtt kellett lennie egy abszolút kezdeti pontnak.”

Három főbb próbálkozás történt, hogy elkerüljék az univerzum kezdetét:

– Oszcilláló modellek (kitágul, összehúzódik, kitágul… – az entrópia megmarad, tehát egyre nagyobbra tágul ki, majd húzódik össze). Joseph Silk asztronómus a jelenlegi entrópiaszintből kiindulva megállapította, hogy – ha igaz ez az elmélet – legfeljebb 100 ilyen oszcilláción mehettünk keresztül.

– Fekete lyukakból információ szökik ki, és bébiuniverzumokat hoz létre. Stephen Hawking és James Preskill kötött fogadást arra, hogy ez lehetséges-e. 2004-ben Hawking bejelentette, hogy elveszítette a fogadást: az információ, ami egy fekete lyukba kerül, ott is marad.

– Multiverzum-elmélet (inflációs): nagy anyauniverzum, amelyben kisebb egyenlőtlenségek jelentkeznek. Roger Penrose szerint annak az esélye, hogy a teljes univerzumunk összeáll véletlenszerűen 1:10^(10^123). A naprendszerünk ezzel szemben már 10^(10^60) eséllyel összeállt volna. Tehát ez felfoghatatlanul valószínűbb, mint az, hogy az univerzumunk összeáll. És ennél is valószínűbb, hogy egyetlen agy áll össze, amely csak hallucinálja a teljes univerzumot maga körül. Ezt nevezik a kozmológusok a “Boltzmann-agyak inváziójának”.

A termodinamika törvényeiből tehát következik, hogy az univerzumnak volt kezdete. És míg az univerzum tágulása egy folyamatosan kutatott tudományterület, a termodinamika lényegében egy lezárt tudományág.

Az univerzumnak van oka

Az előző 4 érv alapján jó alapunk van arra, hogy a második premisszát elfogadjuk. Az első premisszából (“Minden, ami elkezd létezni, oka van.”) valamint a második premisszából logikusan következik, hogy az univerzumnak van oka. Ez a konklúzió tehát azt jelenti, hogy az univerzumot létre kellett, hogy hozza valami, ami nagyobb annál és nem az univerzum része.

Mit tudhatunk erről az első okról?

“De mi okozta Istent?”

Sokan felteszik a kérdést: “Ha mindennek, ami létezik, van oka, akkor mi okozta Istent?” Ők azokban félreértik az érvet. Nem azt mondjuk, hogy minden, ami létezik, rendelkezik okkal. Hanem minden, ami elkezdett létezni, rendelkezik okkal.

Ez különleges bánásmód Istennel? Nem, hiszen az ateista éppen azért próbálja bemutatni, hogy az univerzum nem kezdett el létezni, mert így nem lenne szükség okra.

Azt gondolom tehát, hogy a Kalám kozmológiai istenérv alapján ésszerű azt feltételeznünk, hogy egy időtlen, természetfeletti, rendkívüli hatalommal rendelkező személy áll az univerzum keletkezése mögött.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük